A gyermek megkap egy feladatot, gondolkodik rajta egy darabig, majd azt mondja, hogy túl nehéz. A felnőtt ilyenkor két gyors megoldás közül választhat: elmagyarázza a megoldást, vagy ragaszkodik hozzá, hogy a gyermek egyedül folytassa. Egyik sem feltétlenül helyes minden helyzetben. Ha a feladat meghaladja a gyermek aktuális képességeit, a kitartás önmagában nem segít. Ha viszont meg tudná oldani, a túl gyors segítség megfoszthatja attól az élménytől, hogy saját erőfeszítéssel is képes feltárni és előrevivő módon megközelíteni a problémát.
Tanulás közben ezért nem az a cél, hogy minden nehézséget kiküszöböljünk. Hasznosabb olyan nehézségi szintet találni, amelyen a gyermek még képes próbálkozni, hibázni és a saját ötleteire támaszkodni. Ebben a tartományban fejlődhet a kíváncsiság, a kitartás, az elemző gondolkodás, valamint az is, hogy miként kérjen megfelelő segítséget.
Más jelei vannak a túl könnyű és a túl nehéz feladatnak
Nem minden „nincs kedvem” jelent ugyanazt. Előfordulhat, hogy a gyermek azért unatkozik, mert a feladat szinte semmilyen gondolkodást nem igényel. Máskor azért kerüli, mert fogalma sincs, hol kezdje. A különbséget már az első néhány percben megfigyelhető viselkedésből is sejthetjük.
| Mit tapasztal? | Mi lehet a probléma? | Mit érdemes kipróbálni? |
|---|---|---|
| A gyermek azonnal, gondolkodás nélkül válaszol | Lehet, hogy a feladat túl könnyű | Kérjük meg, hogy magyarázza meg a választ, hasonlítson össze valamit, vagy végezzen el egy második lépést |
| Több lehetőséggel próbálkozik, és javítja magát | A nehézség megfelelő lehet | Hagyjuk folytatni, és ne siessünk a segítséggel |
| Sokáig az első lépést sem tudja megtenni | Hiányozhat egy alapvető ismeret, vagy nem érti a feladatot | Ellenőrizzük, érti-e a feladatot és a szükséges eljárást |
| Újra és újra ugyanazt a sikertelen módszert alkalmazza | Új impulzusra vagy útmutatásra lehet szüksége | Tegyünk fel olyan kérdést, amely a lényegre irányítja a figyelmét |
| Az első hiba után feladja | A kudarcre adott reakció is gondot jelenthet | Válasszuk külön a hibát a képességek megítélésétől |
Ez a táblázat nem diagnosztikai eszköz. Abban segít eldönteni, hogy a feladaton, a segítség mértékén vagy a problémáról folytatott beszélgetés módján érdemes-e változtatni.
Először győződjünk meg róla, hogy érti a feladatot
A felnőttek gyakran feltételezik, hogy ha a gyermek már találkozott hasonló feladattal, automatikusan tudja, mit kell tennie. Előfordulhat azonban, hogy nem ért egy szót, nem világos számára az elvárás, vagy félreérti a feladat egyik feltételét. Ilyenkor úgy tűnhet, mintha szétszórt vagy kevéssé kitartó lenne, holott valójában félreértett feladat alapján dolgozik.
Az azonnali magyarázat helyett először tegyük fel ezt a három kérdést:
- Mi legyen az eredmény? A gyermek a saját szavaival mondja el, mi a feladat végére elérendő cél.
- Mit tudsz már erről a feladatról? Ebből kiderül, van-e mire építenie.
- Mi az első dolog, amit kipróbálhatsz? Megmutatja, képes-e a feladat megértését cselekvésre váltani.
Ha egyik kérdésre sem tud válaszolni, nem biztos, hogy az a legjobb, ha még több erőfeszítésre biztatjuk. Először meg kell értenie a feladatot, vagy fel kell idéznie a szükséges alapokat.
A segítséget ahhoz igazítsuk, ahol elakadt a tanulás
Ha a gyermek akadályba ütközik, a segítség nem csak kétféle lehet: vagy semmit sem teszünk, vagy megadjuk a teljes megoldást. A kettő között több támogatási szint áll rendelkezésre. A cél az, hogy a lehető legkisebb segítséget adjuk, amely után a gyermek önállóan tudja folytatni.
- Adjunk időt a gondolkodásra: néha elég, ha nem törjük meg túl hamar a csendet.
- Tegyünk fel kérdést: „Mit próbáltál már?” vagy „A feladat melyik része világos?”
- Irányítsuk a figyelmét: hívjuk fel a figyelmét egy olyan adatra, szabályra vagy részletre, amelyet esetleg nem vett észre.
- Adjunk apró támpontot: az első lépést kínáljuk fel, ne a teljes megoldást.
- Mutassunk egy hasonló példát: egy másik eseten magyarázzuk el az eljárást, az eredeti feladatot pedig hagyjuk a gyermekre.
- Magyarázzuk el közvetlenül: akkor tegyük ezt, ha egyértelmű, hogy hiányzik a szükséges ismeret.
Ha a gyermek egy apró segítség után ismét önállóan halad, valószínűleg megfelelő mértékű volt a támogatás. Ha minden további lépésnél irányításra van szüksége, lehet, hogy a feladat még mindig túl messze van attól, amit jelenleg önállóan meg tud oldani.
Bontsuk részekre a nagy feladatot, de ne oldjuk meg a gyermek helyett
Némelyik feladat nem az egyes lépések miatt nehéz, hanem azért, mert egyszerre túl sok mindenből áll. Egy projekt, fogalmazás vagy összetettebb példa egyetlen hatalmas problémának tűnhet. A gyermek ilyenkor nem tudja, hol kezdje, pedig a részek többségét külön-külön meg tudná oldani.
Ilyenkor segíthet, ha a feladatot a szükséges döntések szerint bontjuk részekre. A „Készíts egy projektet a vízről” például így alakulhat:
- válassz ki egy konkrét kérdést,
- írd le, mit tudsz már róla,
- derítsd ki, milyen információk hiányoznak,
- válaszd ki, hogyan mutatod be az eredményt,
- a végén ellenőrizd, hogy a projekt választ ad-e az eredeti kérdésre.
Fontos, hogy a feladat felbontása ne alakítsa azt utasítások sorává, amelyeket a gyermek csak végrehajt. Hagyjunk teret az önálló döntéseinek, ahol ez lehetséges. A döntéshozatal támogatja az önállóságot és az elemző gondolkodást.
Engedjük kipróbálni azt a megoldást is, amelyet mi nem választanánk
Tanulás közben a felnőtt könnyen a leggyorsabb vagy legegyszerűbb eljárás felé terelheti a gyermeket. Ezzel azonban elveheti tőle a felfedezés lehetőségét. Ha a módszer biztonságos, és lehet belőle tanulni, nem feltétlenül baj, ha nem ez a leghatékonyabb megoldás.
Ha a gyermek saját módszert javasol, kérdezzük meg:
- Mit gondolsz, mi fog történni?
- Hogyan tudod ellenőrizni, hogy működik-e a módszered?
- Mit teszel, ha nem megfelelő eredményt kapsz?
Az ilyen feladatmegközelítés többet fejleszt a helyes válasz megtalálásánál. A gyermek megtanulja megfogalmazni a feltevését, ellenőrizni azt, majd az eredmény alapján módosítani a stratégiáján. Ez az iskolán kívül is hasznos készség.
A hiba legyen információ, ne ok az azonnali beavatkozásra
Ha a felnőtt minden hibát rögtön kijavít, a gyermeknek kevés alkalma marad arra, hogy maga vegye észre. Ugyanakkor az sem feltétlenül hasznos, ha sokáig hagyjuk egy zsákutcában. A beavatkozás időzítése és módja számít.
Hiba után először ezt kérdezhetjük: „Az eredmény megfelel annak, amire számítottál?” Matematikában ellenőrizhető, hogy nagyságrendileg helyes-e a válasz; egy szövegnél, hogy értelmes-e a mondat; egy projektnél pedig, hogy kapcsolódik-e az eredeti célhoz. Így a gyermek nem csupán a helyes választ keresi, hanem azt is megtanulja, hogyan ellenőrizze a saját munkáját.
Ha nem találja meg a hibát, szűkítsük le, hol keresse. A „Rossz” helyett hasznosabb lehet például azt mondani: „Nézd meg még egyszer azt a lépést, ahol átváltottad a mértékegységeket”, vagy „Ellenőrizd, hogy ez a mondat valóban választ ad-e a kérdésre”.
Ne növeljük automatikusan a feladatok nehézségét
Ha a gyermek gyorsan megold valamit, a felnőtt könnyen úgy dönthet, hogy azonnal ad neki egy újabb feladatot. Ez azonban nem mindig a legjobb megoldás. Előfordulhat, hogy előbb meg kell erősítenie az új készséget; máskor pedig a munkamennyiség növelése helyett érdemes másfajta gondolkodást kérni tőle.
A nehézséget többféleképpen növelhetjük:
- Mélyebb megértéssel: a gyermek magyarázza el, miért működik a megoldás.
- Összehasonlítással: találjon két különböző módszert, és vesse össze őket.
- Új helyzetben való alkalmazással: használja ugyanazt az elvet egy másik szituációban.
- Kreativitással: találjon ki saját példát, kérdést vagy megoldást.
- Együttműködéssel: magyarázza el az eljárást egy osztálytársának, vagy dolgozzon csoportban.
Így a tanulásnak nem kell újabb és újabb munkalapok kiosztásából állnia. Egyetlen feladat is lehet nehezebb, ha alaposabb magyarázatot vagy önállóbb nézőpontot kíván.
Mikor érdemes egyszerűsíteni a feladatot?
Az egyszerűsítés nem kudarc. Akkor van értelme, ha a gyermekből hiányzik egy szükséges alap, vagy a feladat egyszerre túl sok új lépést tartalmaz. Csökkenthetjük a változók számát, választhatunk konkrétabb példát, vagy visszatérhetünk egyetlen részfeladathoz.
Érdemes az akadályt egyszerűsíteni, nem a tanulási célt. Ha a gyermeknek az osztás elvét kell megértenie, kezdhet kisebb számokkal. Ha az érvelést kell elsajátítania, először dolgozhat olyan témával, amelyet jól ismer. Amint az alap megerősödött, ismét növelhetjük a nehézséget.
Ha azonban a gyermek első elégedetlenségére mindig leegyszerűsítjük a feladatot, azt tanulhatja meg, hogy a kényelmetlenség automatikusan véget vet az erőfeszítésnek. Ezért fontos különbséget tenni a valódi akadály és a tanulással járó szokásos frusztráció között.
Hogyan különböztessük meg a frusztrációt a hiányzó készségtől?
Hétköznapi frusztráció esetén a gyermek gyakran el tudja mondani, mit próbál csinálni, van néhány ötlete, és rövid biztatás vagy szünet után képes folytatni. Ha viszont hiányzik egy szükséges készség, nem tud mire támaszkodni, és inkább találomra próbálkozik.
Figyeljünk meg három dolgot:
- El tudja magyarázni, mivel próbálkozik? Ha igen, valószínűleg gondolkodik a problémán.
- Változtat a módszerén az eredmény alapján? Ha mindig ugyanazt ismétli, új impulzusra lehet szüksége.
- Segít egy apró útmutatás? Ha utána sem tudja folytatni, lehet, hogy hiányzik egy alapvető ismeret.
Ezek a jelek többet mondanak annál, mint ha „lustának” vagy „motiválatlannak” neveznénk a gyermeket. Az ilyen címkék nem árulják el, min kell változtatni a tanulás folyamatában.
A dicséret arra irányuljon, amit a gyermek tett
Ha a kitartást szeretnénk támogatni, az önmagában álló „ügyes vagy” kevés információt ad. A konkrétabb visszajelzés megmutathatja a gyermeknek, melyik viselkedés segítette a munkáját.
Például:
- „Észrevettem, hogy az első sikertelen próbálkozás után másik módszert választottál.”
- „Először ellenőrizted a feladatot, és csak utána kezdtél számolni.”
- „Amikor nem tudtad, hogyan tovább, pontos kérdést tettél fel.”
- „Két lehetőséget hasonlítottál össze ahelyett, hogy találgattál volna.”
Ez nem azt jelenti, hogy minden erőfeszítést dicsérni kell, az eredménytől függetlenül. Ha egy módszer nem működött, azt is meg lehet nevezni. A lényeg, hogy a konkrét stratégia értékelését válasszuk külön a gyermek személyének megítélésétől.
Egyszerű szabály a következő feladathoz
Nem kell előre pontosan megjósolnunk, mi lesz az ideális nehézségi szint. Elég, ha figyeljük, mi történik munka közben, és ehhez igazítjuk a támogatást.
- Hagyjuk, hogy a gyermek önállóan kezdjen neki.
- Ellenőrizzük, érti-e a célt és a feladatot.
- Várjuk meg, hogy egynél több módszert is kipróbál-e.
- Ha elakad, adjuk meg a legkisebb szükséges támpontot.
- Ha így sem tudja folytatni, térjünk vissza a hiányzó alaphoz.
- Ha a feladat túl könnyű, ne csak a mennyiséget növeljük, hanem kérjünk mélyebb megértést vagy önállóbb döntést.
A megfelelő nehézség nem a feladat állandó tulajdonsága. Attól függ, mit tud már a gyermek, mennyi segítségre van szüksége, és képes-e új információt nyerni a próbálkozásaiból. Ha úgy alakítjuk a feladatot, hogy gondolkodásra késztesse a gyermeket, de legyen esélye megtalálni a következő lépést, a motivációnak nem kell jutalmakon vagy állandó biztatáson alapulnia.
