Gyermeke hazajön az iskolából vagy egy kirándulásról, és azt mondja: „Nem akartak maguk közé venni.” Lehet, hogy a többiek már játszottak, vagy valaki azt mondta neki, nincs hely számára. Szülőként ilyenkor erős késztetést érezhetünk arra, hogy megvédjük, tanácsot adjunk neki, vagy rögtön beszéljünk a csoportért felelős felnőttel. Először azonban azt kell megtudnunk, mi történt, és mire van most szüksége a gyermeknek.
Először derítsük ki, milyen elutasítást élt át
A „Senki sem akart velem játszani” mondat sokféle helyzetet takarhat. Lehet, hogy a játék már elkezdődött, és nem tudtak újabb játékost bevonni. Az is előfordulhat, hogy a gyerekek nem tudtak megegyezni a szabályokban, vagy valaki bántóan utasította vissza a gyermeket. Az is lehet, hogy a csoport szándékosan és rendszeresen kihagyja őt. Az, hogy a gyermek hasonlóan éli meg ezeket a helyzeteket, még nem jelenti azt, hogy ugyanarról a problémáról van szó.
Próbáljuk meg kideríteni, mi történt, de ne faggassuk ki. Segíthetnek az olyan kérdések, mint: „Mit szerettél volna játszani?”, „Mit mondtál nekik?”, „Mit válaszoltak?”, „Mi történt ezután?” Kérdezzük meg azt is, talált-e más elfoglaltságot, volt-e a közelben felnőtt, és előfordult-e már hasonló.
A történtekből és az ismétlődésből induljunk ki
| Mi történik? | Mit érdemes tisztázni? | Arányos reakció |
|---|---|---|
| Az adott játékba már nem fér be több résztvevő | Csak ebből a játékból marad ki, vagy általában is elutasítják? | Segítsünk más bekapcsolódási lehetőséget vagy megfelelő alkalmat találni a kérdezésre. |
| A gyerekek nem tudnak megegyezni a szabályokban | A szabályok, a szerepek vagy a kommunikáció okozza a nehézséget? | Segítsünk röviden tisztázni a nézeteltérést, vagy kérjünk felnőttől segítséget a szabályokban. |
| A gyermek ismételten a csoporton kívül marad | Mikor, kik mellett és milyen gyakran történik ez? | Beszéljünk a tanárral vagy a foglalkozásvezetővel, és kérjük, hogy figyelje meg konkrétan a helyzetet. |
| Sértegetés, fenyegetés vagy megalázás is történik | Biztonságban van a gyermek, és ki tud azonnal közbelépni? | Helyezzük előtérbe a gyermek védelmét, és kérjük a felelős felnőtt határozott beavatkozását. |
Beszéljünk a gyermekkel úgy, hogy ne bagatellizáljuk a történteket
Az elutasítást átélő gyermeknek nem mindig tanácsra van először szüksége. Fontosabb lehet, hogy érezze: komolyan vesszük a csalódottságát. A „Semmi baj, majd találsz más barátokat” jó szándékú mondat, de könnyen elsiklik afelett, ami éppen bántja. A hirtelen felháborodás sem feltétlenül segít: „Milyen borzalmasak ezek az osztálytársaid!” A gyermek ilyenkor úgy érezheti, hogy neki kell megnyugtatnia minket, vagy kisebbítenie a történtek jelentőségét.
Hasznosabb lehet azt mondani: „Biztosan rossz érzés volt kimaradni, amikor szerettél volna csatlakozni.” Ezután kérdezzük meg: „Szeretnél mesélni arról, mi történt, vagy előbb inkább egy kis nyugalomra vágysz?” Így elismerjük a gyermek érzéseit anélkül, hogy rögtön következtetnénk a többiek szándékaira.
Gyakoroljuk a játékba való bekapcsolódást, de ne a befogadásért való küzdelmet
Némelyik gyermek nem tudja, hogyan közeledjen egy már elkezdődött játékhoz. Előfordulhat, hogy csendben álldogál a szélén, vagy hirtelen úgy kapcsolódik be, hogy megzavarja a többieket. Otthon, nyugodt helyzetben kipróbálhatunk vele néhány mondatot. Ne társasági vizsgaként kezeljük a gyakorlást, hanem olyan lehetőségként, amelyből a gyermek kiválaszthatja a neki megfelelőt.
- Csatlakozás a játékhoz: „Mit játszotok? Beszállhatok a következő körben?”
- Feladat felajánlása: „Kell még valaki a csapatba vagy a pontok számolásához?”
- Egy gyermek megszólítása: „Van kedved a szünet után velem játszani?”
- Válasz az elutasításra: „Rendben, akkor keresek valami mást.”
Az utolsó mondat éppolyan fontos lehet, mint az első. A gyermeknek nem kell könyörögnie azért, hogy befogadják, vagy bizonyítania, hogy megérdemli a helyét. Jelezheti az érdeklődését, miközben elfogadja a választ. Ha azonban az elutasítás durva, vagy rendszeresen megismétlődik, nem elég arra tanítani, hogyan viselje el a következő visszautasítást.
Ha egy csoport elutasítja, attól még nem kell az egész napot magányosan töltenie
Fontos különbséget tenni a gyermek saját döntéséből vállalt egyedüllét és a nem választott magány között. Ha azt mondja, hogy egyedül szeretne rajzolni, nem feltétlenül kell közbelépni. Ha viszont félrehúzódva sír, és a játszó csoportot figyeli, segítségre lehet szüksége ahhoz, hogy biztonságosan bekapcsolódhasson.
Ne erőltessük, hogy mindenáron egy bizonyos csoporttal barátkozzon. Néha többet jelenthet számára, ha rendszeresen találkozik egy közös érdeklődésű osztálytársával, mint ha újra és újra megpróbál beilleszkedni egy zárt társaságba. Egy szakkör vagy kisebb létszámú program új lehetőséget teremthet az ismerkedésre, de nem garantálja, hogy a gyermek eredeti közösségében is megoldódnak a problémák.
Mikor segítsünk a háttérből, és mikor lépjünk közbe?
Szülőként könnyen támadhat az az ötletünk, hogy odamegyünk a többi gyerekhez, és megmondjuk nekik, hogy vegyék be a gyermekünket a játékba. Egy egyszeri elutasítás esetén ez nem biztos, hogy valódi befogadást eredményez, a gyermek pedig még kellemetlenebbül érezheti magát. Ugyanakkor az sem megfelelő válasz, hogy „Ezt neked kell megoldanod”, ha a gyermek ismétlődő kirekesztést vagy bántást tapasztal.
Beavatkozás előtt tegyük fel magunknak ezt a három kérdést: Biztonságban van a gyermek? Van valódi lehetősége arra, hogy maga befolyásolja a helyzetet? Ismétlődik az elutasítás? A válaszok alapján válasszuk meg a segítség mértékét.
- Támogatás a háttérből: ha a helyzet hétköznapi, és a gyermek szívesen próbálkozik, beszéljünk meg vele egy mondatot vagy egy másik játékot.
- Diszkrét segítség a bekapcsolódáshoz: ha a csoportos tevékenységet felnőtt felügyeli, kérjük meg, hogy teremtsen természetes lehetőséget a csatlakozásra, anélkül, hogy mindenki előtt felhívná a figyelmet a gyermekre.
- Közvetlen beavatkozás: csúfolódás, szándékos megalázás, fenyegetés vagy fizikai bántalmazás esetén a gyermek biztonságáról és a gyerekek viselkedéséről egyeztessünk a csoportért felelős felnőttel.
A felnőttnek nem kell barátságra kényszerítenie a gyerekeket. Arra viszont van lehetősége, hogy szabályokat állítson fel a közös játékhoz, kisebb csoportokra ossza őket, figyeljen a szerepek váltogatására, és megállítsa a bántást. Más dolog kikényszeríteni egy személyes kapcsolatot, és más felelősséget vállalni a közösség biztonságos működéséért.
Példa egy iskolai kirándulásról
Modellszituáció: A kilencéves Léa a kirándulás után elmeséli, hogy a többiek nem vették be a közös játékba. Az anyukája először megkérdezi, mi történt. Léa elmondja, hogy négy osztálytárs már két párost alkotott, és azt mondták neki, hogy már elegen vannak. Később az egyik gyerek még azt is odaszólt neki, hogy „keressen valaki mást, akit idegesíthet”. Léa a szünet nagy részében egyedül maradt.
Az anyukája nem azzal kezdi, hogy arra biztatja, álljon ki jobban magáért. Ezt mondja: „Megértem, hogy rosszul esett, ahogyan beszéltek veled. Szívesebben próbálnál játszani valaki mással, vagy szeretnéd, ha a tanító néni segítene?” Léa azt feleli, hogy a következő közös programon megpróbál megszólítani egy osztálytársat, de fél, hogy megint csúfolni fogják.
Az anyukája tárgyszerű üzenetet ír a tanítónak: „Léa elmondása szerint a kiránduláson kimaradt a játékból, és egy bántó megjegyzés is elhangzott. Nem tudom, az önök szemszögéből hogyan zajlott a helyzet. Meg tudnánk beszélni, tapasztalnak-e ismétlődő kirekesztést, és hogyan lehetne biztonságosan segíteni neki a bekapcsolódásban?” Így a tanító konkrét problémáról kap tájékoztatást, és lehetősége van hozzátenni a saját megfigyeléseit.
Beszéljünk a tanárral vagy a szakkör vezetőjével
Ha a probléma az iskolában, táborban vagy edzésen merül fel, általában célravezetőbb egy felnőttel beszélni, mint közvetlenül megpróbálni rendezni a helyzetet mások gyerekeivel. Konkrétan megfigyelhető eseményekkel kezdjünk, ne kész váddal. Mondjuk el, mit mesélt a gyermek, mikor történt, és milyen hatással volt rá a helyzet. Kérdezzük meg, mit tapasztaltak a felnőttek, és milyen támogatást kaphat a csoport.
Érdemes konkrét megállapodást kötni, nem csak annyiban maradni, hogy „figyelni fogjuk a helyzetet”. Megbeszélhetik például, ki lesz a közelben a következő szabad játék idején, hogyan kezelik az elutasítást a közös programokon, és mikor osztanak meg egymással visszajelzést. Egy válogatott csoportokkal működő szakkörben vagy sportcsapatban mások lehetnek a részvétel feltételei, mint egy kötelező iskolai tevékenységen. A szabályokat azonban ilyen helyzetben is el lehet magyarázni megszégyenítés nélkül.
Ha bántalmazásra gyanakszunk, vezessünk tárgyszerű feljegyzést az eseményekről: mikor és hol történtek, mi volt a viselkedés, kik voltak jelen, és kinek jeleztük a problémát. Ne próbáljunk beismerő vallomást kicsikarni a gyerekekből, és ne kérdezgessük őket a többiek előtt. Kövessük az iskola vagy a szervező eljárásrendjét; súlyos veszély esetén késlekedés nélkül gondoskodni kell a gyermek védelméről.
Mit ne tegyünk, amikor segíteni szeretnénk?
A jó szándékú segítség is átháríthatja a felelősséget arra a gyermekre, akit elutasítottak. Különösen az alábbi reakciókra érdemes odafigyelni:
- „Légy bátrabb.” A bátorság segíthet megszólítani valakit, de nem változtatja meg annak a csoportnak a viselkedését, amely tudatosan megaláz valakit.
- „Akkor ne barátkozz velük.” A gyermek nap mint nap találkozhat ezekkel az osztálytársakkal, ezért többre van szüksége egy egyszerű kapcsolatmegszakításnál.
- „Majd én elintézem helyetted.” Ha nem beszéljük meg vele előre, egy ilyen lépés váratlanul érheti. Közvetlen veszély hiányában mondjuk el, kivel és miért akarunk beszélni.
- „Mondj valami vicceset, és befogadnak.” A barátság nem a jó teljesítmény jutalma. A gyermeknek nem kell szórakoztatnia másokat ahhoz, hogy tiszteletet érdemeljen.
Ismétlődő elutasítás esetén figyeljünk a tágabb összefüggésekre is
Egy egyszeri kellemetlen élménynél elég lehet beszélgetni, majd új lehetőséget teremteni a kapcsolódásra. Ha azonban a gyermek tartósan nem akar iskolába menni, rendszeresen számol be megalázásról, kerüli a közös programokat, vagy jelentősen megváltozik a viselkedése, ne elégedjünk meg azzal, hogy otthon mondatokat gyakorolunk vele. Beszéljünk részletesebben a tanárral vagy az iskolai segítő csapattal, és szükség esetén kérjünk szakmai segítséget.
Válasszunk egy ellenőrizhető lépést a következő hétre
A gyermekkel együtt válasszunk ki egy konkrét helyzetet: a következő szünetet, szakkört vagy játszótéri alkalmat. Olyasmiben állapodjunk meg, amit ő maga irányítani tud: megszólít valakit, másik tevékenységet választ, vagy segítséget kér egy felnőttől. Ha már megerősítést nyert, hogy rendszeresen kirekesztik, a következő lépés elsősorban azoknak a felnőtteknek a felelőssége, akik a csoport biztonságáért felelnek.
A program után ne csak azt kérdezzük meg, szerzett-e barátot. Beszéljünk arról is, mit próbált ki, hogyan érezte magát, és mit szeretne legközelebb másképp. A fejlődést az is mutatja, ha egyre nagyobb biztonságban érzi magát, és dönthet arról, kivel keresi a kapcsolatot – nem csak az, hogy hányszor hívják be a játékba.
